Az egyensúlyozás lépései
1) A gépet beindítjuk és a forgórész üzemi fordulatszámán megmérjük a csapágy sugárirányú rezgésének sebességét (v0).
2) Meghatározzuk a szükséges próbasúly nagyságát (P), majd tetszőleges helyre felerősítjük.
3) A gépet elindítjuk és megmérjük a rezgéssebességet (v1).
4) A próbasúlyt áthelyezzük az előző helytől 120º-ra, és így is megmérjük a csapágy rezgését (v2).
5) A próbasúlyt ismét áthelyezzük 120º-kal és a csapágy rezgését újból megmérjük (v3).
6) A mért v1, v2, v3 értékeket felrajzoljuk egy 120º-os koordináta-rendszer három, a forgórész számozásával azonos forgási értelemben, alkalmasan választott mértékarányban.
7) Megszerkesztjük a vektorok végpontjain átmenő kör középpontját (A). Az origó és az A pontokat összekötve megkapjuk a kiegyensúlyozatlanság irányát. Ezt az irányt a forgórészen megjelöljük.
8) A kiegyensúlyozatlanság irányával 180º-kal ellentétesen ismét felhelyezzük a próbasúlyt, majd rezgésmérést végzünk (v4).
9) A mért adatokból a kiegyensúlyozatlanság nagysága, illetve a kiegyensúlyozáshoz szükséges tömeg a következő összefüggéssel számítható ki:
E módszerrel tárcsa alakú forgórészek egyensúlyozatlanságát lehet megszüntetni, és ez az eljárás az egyensúlyozás legegyszerűbb módja: csupán kézi rezgésmérőt igényel. Öt-hat indítással kielégítő eredményt ad.
Az eljárás sikerének feltétele, hogy a számításban szereplő rezgések döntő részben egyensúlyozatlanságból származzanak. Ennek eldöntésére azonban a kézi rezgésmérő nem alkalmas, mivel nem a forgási frekvenciájú rezgésösszetevőt, hanem a szélessávú szintet méri. Ezért az egyensúlyozás végrehajtásához lehetőleg frekvenciaelemző műszert kell használni. Az eljárás legfőbb hátránya, hogy igen sok, az ellenőrzéssel együtt legalább hat indítás szükséges az egyensúlyozás elvégzéséhez. Ez a nagy számú indítás sokszor a gép sajátossága miatt nem engedhető meg, illetve előfordul, hogy rendkívül hosszú időt vesz igénybe.
Az eljárás alapja az egyensúlyozandó forgórész csapágyain sugárirányban mért rezgésvektor, azaz a forgási frekvenciájú rezgésamplitúdó, valamint annak fázisa. A fázisszög leírja, hogy a kiegyenlítetlen súly – a forgórészen definiált ponthoz (referenciajelöléshez) képest – milyen szöghelyzetben van. E szöghelyzet függ a gép rugalmasságától és időállandójától (tehát mechanikai rendszerként őt jellemző tulajdonságaitól), valamint a használt mérőrendszer fázismérési paramétereitől (mérési elv, integrálás vagy kétszeres integrálás alkalmazása, jelfeldolgozási késleltetés stb.). Mindezen tényezők egy adott gépre és mérőrendszerre állandók, de gépenként és műszerenként jelentősen eltérhetnek egymástól. Egy új egyensúlyozás kezdetekor nem tudhatjuk, hogy hol van a kiegyensúlyozatlanságot okozó plusztömeg. Kénytelenek vagyunk tehát egy ismert nagyságú, ismert szöghelyzetre és rádiuszra felhelyezett tömeggel a rendszerben változást létrehozni, és így a gép egyensúlyozatlanságra történő reakcióját és érzékenységét megállapítani.
Példaként egy egysíkú egyensúlyozást mutatunk be : a beavatkozás után mért rezgésvektor (piros) az eredeti R rezgésvektornak (fekete) és a próbatömeg T hatásvektorának (zöld) összege. Az eredeti vektor és a hatásvektor arányából meghatározható az eredeti egyensúlyozatlanság nagysága, azaz a szükséges korrekciós tömeg.
Az eredeti és a hatásvektor által bezárt szög pedig megmutatja, hogy a próbasúlyhoz képest hány fokra kell tenni a korrekciós tömeget. Példánkban a próbasúlyt a mérést követően el kell távolítani (ha rajta akarjuk hagyni, akkor az egyenletben az R vektor helyett figyelembe kell vennünk az R+T vektort).
A fentiekben az egyszerűség és a könnyű érthetőség kedvéért az egysíkú egyensúlyozás menetét ismertettük. E módszer a tárcsa alakú forgórészek egyensúlyozásakor nyújt kielégítő eredményt. A bonyolultabb vagy „hosszú” forgórészek esetén két- vagy többsíkú egyensúlyozás elvégzése szükséges.